2013. február 11., hétfő

Rakott kelkáposzta olasz beütéssel


Változatlanul macerás ételnek gondolom, mármint a készítését, de néha azért nekifutok. Körülbelül száz edényt kell utána elmosogatni, és egyébként is. Egyetlen dolog vigasztal, hatalmas adagot lehet egyszerre megcsinálni, el is áll egy jó darabig a hűtőben, könnyen meg lehet melegíteni, akár sütőben, akár egy lábasban, persze akkor a dizájn azért romlik. És imádom, bármennyit, bármikor, bárhol. Most kell még gyorsan megcsinálni, mert tavasszal azért nem az igazi. Ez a sajtos változat nekem nagyon bejött.

Hozzávalók egy igen nagy tepsihez:
- 2 nagy fej kelkáposzta (!!!!)
- só, köménymag és szódabikarbóna
- 50 dkg darált hús
- 50 dkg mozzarella
- 3 kis pohár tejföl
- pörköltalaphoz hagyma, zsír, pirospaprika, őrölt kömény, bors, római kömény, paprikakrém, szóval ahogy szereti az ember
- 2,3 dl barna rizs (nyersen ennyi)
- egy szelet füstölt sonka (10 dkg, mondjuk)

Első kicsi lábas: felteszem főni a barna rizst, kétszeresnél több sós vízben. Nem bánom, ha szétfő, és kicsit ragacsos lesz.
Második igen nagy fazék: vizet forralok benne a káposztához. Amíg felforr, mindkét fejet négybe vágom, kiszedem a torzsákat, és szétszedem levelekre a többit. Só, köménymag és szódabikarbóna a vízbe, aztán pár percig főzöm a leveleket, nem sokáig, csak hogy puhuljanak meg. Aztán egy extra méretű szűrőben lecsöpögtetem, meg egyben annyira kihűtöm, hogy hozzá lehessen érni.
Harmadik nagy lábas: pörköltet készítek a darált húsból, viszonylag hosszú lével, és kifejezetten erősen fűszerezve, mert ez fogja majd elvinni az egész kaját.

Ha mindez kész, akkor előveszek egy nagy tepsit. Kizsírozom. Összerakom a kis lasagne-mat. Alulra kerül a levelek harmada, amit még jól ki is nyomkodok, hogy ne cuppogjon a víz a tepsiben.A pörköltös lábasba belekeverem a megfőtt rizst. A felét rákenem a káposztára. Jöhet egy szűk pohár tejföl meg a sajt harmada, reszelve, természetesen. Mindez még egyszer. A tetejére jön az utolsó réteg káposzta. Megszórom a tetejét a felkockázott sonkával, nem sokkal, épp csak az íze miatt. Megkenem a maradék tejföllel (olyan másfél pohár jut, ha elég takarékos voltam útközben), rászórom a maradék sajtot, irány a forró sütő, és mindaddig sütöm, míg ilyen szépen meg nem pirul a teteje. Szerintem langyosan, csemegeubival a legfinomabb.

Sajttalan változatot lásd itt.

Elég hamar elkopott, sajnos.


Napi cukinak meg hólabdás Kóficka. Tegnap a szakadó hóban nekiindultunk egy kisebb kirándulásnak (Kőhegy, szokás szerint). A Zsuzsit erdőben már nemigen engedjük el, ő végig gumis pórázon jön, nagyon sajnáljuk, de annyi rossz tapasztalat áll mögöttünk, nem bír szegény a vérével, és nagy kárt egy ilyen kis foxi nem tudna okozni, de annyian vadásznak rá, szóval marad a póráz. De Kófickát el szoktuk engedni, tíz éves tacsi, nem egy gepárd már, és általában vissza is lehet hívni, ha nekiindulna egy vadcsapáson. Ráadásul most ez a neki derékig érő porhó tényleg nem az az igazi sprintelős környezet volt. Szóval nem gyanakodtunk. Kóficka csinált három-négy becsapós nagy kört, hogy itt vagyok ám, csak egy cseppet bentebb az erdőben (a csinos fekete színe nem túl feltűnő), aztán egy nagy lendülettel totál eltűnt. Ilyenkor persze jön a pánik, hogy elveszett/hurokba esett/infarktust kapott/megették/barlangba esett, tessék választani. Meg a teljes tanácstalanság, hogy mi a jobb, állni egy helyben vagy menni tovább, hogy ő mire számít. Erre nagyon sokszor járunk, szóval eléggé ismeri a terepet. Mindig kocsival szoktunk kimenni a falu végére, de azért biztosan haza is találna, de előtte még megáll a szíve a pániktól meg a futkosástól. Szóval álltunk a nagy erdő közepén, szakadó hóban, berekedve, kutya nélkül, borzalmas volt, nagyon rég veszett el ilyen sok időre, és akkor is a Zsuzsival volt. Aztán kettéoszlottunk, és a DT elkezdet követni a nyomát az erdőben, végig azon izgultam, ha egyszer is elrontja, sose lesz meg az eb, mert annyira szakadt a hó. Közben néha telefon, hogy ott sincs, itt sincs. Ordibálás. Mármint utána. Aztán egy bő félóra után megtalálta a Tamás, nyilván összevissza rohangászott, mert nem talált minket. Borzalmas volt, mármint az a rengeteg idő. De megvan. DT ilyenkor ronda kis kövér szafaládénak hívja, amit eléggé nehezményezek, de azért én is elég morci voltam. Hogy lehet így viselkedni. Aztán persze haza kellett fordulni idő és cél előtt, mert a szűzhavas ösvényen mindig hógolyó lett belőle, amitől már járni sem tudott, ötpercenként takarítottuk. Ölben cipelve meg nehézkes (visszautalnék a kövér szafira). A nyomkövetés közben nem zavarta???? Irgumburgum rossz kutyája.


Ez meg az ártatlan bárány.






1 megjegyzés:

Andi írta...

Isteni történet, nagyon-nagyon-nagyon köszönöm! Mennyit röhögtem! :-)

A rakott kelkápit imádom, de a gyerek nem eszi meg, ezért ritkán csinálok éppen amiatt, hogy sok a mosogatás utána, és egy személyre (én) nem éri meg. És amit én csinálok, sose ízlik annyira, mint tesómé meg unokatesómé. DE! Most tanultam tőled valamit! Hogy kinyomkodod a káposztát még miután lecsopögött, úgyhogy mégis meg fogok vele próbálkozni, mert imádom, meg mert melegíthető, meg mert már hetek óta emlegetem, hogy mennyire szeretnék már enni rakott kelkápit!!!! Köszi!